Amellett, hogy szépen lassan megtanulok főzni (vagy nem), ez a szakács képzés arra is jó, hogy meglássam, ami tulajdonképpen eddig is az orrom előtt volt, mégsem vettem észre. A spárgáról azt gondoltam, hogy egyrészt valami egzotikus drágaság, másrészt csak tudatosságból pitypangot legelő belvárosiaknak való sznob-táp. Hogy ez mekkora tévedés!

Tanultuk a spárgáról, hogy egyrészt egy régi magyar zöldség, és Európa-szerte külön keresett a Magyarországon termelt spárga annak jó állaga és gazdag ízvilága miatt (ez mondjuk részben megmagyarázza az árát). Nekem csak azért tűnt egzotikumnak, mert a szocializmusba jócskán belelógott gyerekkoromban belföldi piacra alig került belőle, hiszen ezért kemény valutát lehetett kapni nyugaton. Így aztán az egyszeri pesti gyerek azt hitte a Kiskunságban évszázadok óta termelt spárgáról, hogy az valami távol-keleti egzotikum. Nah, nem az. Tanultunk a vesetisztító-vizelethajtó jótékony hatásáról is, amit szintén volt szerencsém megtapasztalni. De kezdjük az elején!

Megkülönböztetjük a zöld (vékonyabb, hosszabb) spárgát, és a fehér, tömzsibb fehéret. A levesem a zöld spárgából készült. A növényt megmostam, majd egyenként meg kellett pucolni, mint a répát, hogy a fás héjjazata ne kerüljön az ételbe. Ugyanebből az okból az alsó néhány centis darabot le kell vágni róla (akinek nincs tapasztalata, pár próba-kóstolással meg tudja állapítani, hogy meddig fás alul a növény szára).

A héjjazatot külön megfőztem kevés vízben, hogy az ízanyaggok kijöjjenek belőle, később ezzel a vízzel öntöttem fel a levest. Az egyébként fás, nem igazán fogyasztható héjjat ezután kidobtam.

A leveshez sárgarépát, hagymát kockáztam, majd vajon pirítottam, végül a szépen megtisztított, kb 2-3 centis darabokra vágott növényt (a szárat és a rügyet is) erre ráöntöttem, és a hagymás vajon kicsit megfuttattam.

Ez csak pár perc (vagy még annyi se), hogy a növény ne fonnyadjon el nagyon (kis szódabikarbóna mehet rá a szín megőrzése céljából). Felöntöttem az előzőek szerint elkészített főzettel, és nagyon ricsit forraltam. Mint utóbb kiderült, nem eléggé kicsit, szerintem puhább lett, mint azt elképzeltem (az nem baj, ha minimális ellenállást tud még tanusítani a növény, amikor enni kezdjük).

A legvégén tejszínes habarással sűrítettem be, ügyelve a hőkiegyenlítésre (keveset a forró léből visszaszedtem a tejszínes lisztbe, hogy a tejszín ne csapódjon ki a hirtelen hőemelkedéstől).

Levesgyönggyel, pirított zsemlekockával vagy akár apró galuskával tálalható. Nagyon ízletes, tavaszi hangulatú, egészséges leves készült. Értékelés: 8/10.